Az én céltalan történeteim

                                          Kiléptem az ajtón. Megcsapott az enyhe tenger illat. Nem csoda, az Atlanti-óceán itt van pár kilométerre. Imádom az illatát. Varázslatos.  Éreztem az arcomon, hogy csepereg az eső. Szuper. A bőrkabátomon nincs kapucni. Ahogy sétáltam, teljesen ugyanolyan minden, mint amikor jöttem. Semmi sem változott. A tél semmi nyomott nem hagyott maga után. Ahogy itt sétálok, olyan érzésem van mintha az első napomra sétálnék az iskolában, augusztusba. Mintha a tél meg sem történt volna, hirtelen semmilyen angol szó nem jutott eszembe. Mintha elszált volna minden tudásom. Vagy mintha meg sem lett volna.  Ki akartam szakadni a depressziós gondolataimból. De nem tudtam. Folyamatosan gyötörtek borzasztóbbnál borzasztóbb emlékek.  Kapcsold már ki az agyad! Jutott eszembe.  Csak feleslegesen gyötröm magam.  Enyhe *déjà vu érzés...

Csak álltam ott a lépcsőn, megdermedve. Ez nem lehet igaz, ez csak álom. Valaki csípjen meg! - Őt itt a lányom Zoé. – hallottam anya hangját, de még az is túl távolin csengett. - Zoé, ő pedig István és a fia Bálint. – a név hallatán majdnem összecsuklott a térdem és majdnem rávágtam, hogy tudom, de nem tehettem. Anya kiakadna, ha megtudná, hogy ettől a gyerektől tiltott el körübelül egy éve. Határozottan nem örülne neki. Mikor Bálint beszédre nyitotta a száját, rögtön ránéztem azzal a csúnya nézésemmel és csak remélni tudtam, hogy érteni fogja a célzást. Valószínűleg felfogta, mert rögtön vissza zárta a száját. Azt a gyönyör..... na jó erre még csak ne is gondolj Zoé! - Zoé, miért nem mutatod meg Bálintnak az új szobáját, ahelyett, hogy csak álldogálsz ott? – hehe anya nagyon vicces vagy. Csak rámosolyogtam és kikaptam Bálint kezéből a háti zsákját. Meglepően rám mosolygott. - Mi az? Te vagy a „férfi”, tiéd a bőrönd. - erre még jobban elvigyorodott de felkapta a bőröndjét...